Édesapja elismert és tehetséges futballedző volt, aki a mai napig ezt a hivatást űzi. Ön is a focilabdát rúgta kisgyermekként?

Talán minden gyerek elsőként és ösztönösen egy labdával kezd játszani, de az én esetemben ez még inkább természetes és adott volt. Édesapám kisgyermekekkel foglalkozott, rengeteg időt töltöttem vele a pályán, s észrevétlenül váltak az edzések az én életem mindennapjaivá is. Követve az atyai mintát természetesen én is fociedző szerettem volna lenni, ehhez az ambíció és akarat is megvolt bennem, de ő nem engedett teret a vágyamnak. Túlságosan romlottnak ítélte a közeget és óvni szeretett volna ettől. Ezért teniszezni kezdtem Székesfehérváron, melyben ugyan sikeres voltam, de komoly tanulság árán. A kommunizmus idején a gazdag gyári vezetők, orvosok, jogászok gyerekeivel – a plusz juttatások honorálásaképp – az edző kiemelten és sokkal többet foglalkozott, mint velem, akinek a családja épp, hogy ki tudta fizetni a teniszórák díjait. Egy életre megtanultam: ha létezik is protekcionista rendszer, melynek az ember a vesztese, akarattal, kitartással nem elérhetetlen a siker. Mindezt bizonyítottam is: én lettem a klubban a legsikeresebb ifjúsági játékos.

Milyen más sportágakat próbált ki?

Amikor az esztergomi Ferences Gimnázium növendéke lettem, ismét a foci tért vissza az életembe, de kicsit más formában: az iskolaválogatott csapatkapitánya lettem. Nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy a 320 fiúból rám bízták ezt a komoly feladatot. Képviselnem kellett a közösségünket a pályán, s az én felelősségem volt, hogyan vívjuk meg a ránk váró csatákat. Hódmezővásárhelyen a katonaság ideje alatt aztán egy új sportággal, a kosárlabdával ismerkedtem meg, mely a precizitásra való törekvést emelte be készségeim pillérei közé. Meg kellett tanulnom, hogy a lábujjhegyemtől az utolsó kézujjpercemig hogyan mozdítsam úgy a testemet, hogy a labda visszafele pörögve hajszálpontosan a kosárba essen. Azóta ezt a fajta pontosságot nem csak a sportban, hanem az élet minden területén alkalmazom.

Minden sportág tanította valamire?

Igen, minden alkalommal, amikor sport közelébe kerültem, újabb és újabb értékes szegmens épült be a személyiségembe. 2010 körül átvettem a Piliscsabai Cserkész, Lovas, Kulturális, Szabadidős és Sportegyesület vezetését, mely ismét egy egészen új kihívást hozott, hiszen egy infrastrukturálisan és lelkileg is romokban heverő klubot kellett feltámasztanom. S ha belegondolok, honnan hova jutottunk el, azt gondolom, sikeres munka van a hátunk mögött. A lovassport a nevelés egy nagyon magas iskolája. Azok a gyerekek, akik lóra ülhetnek és fizikai, lelki közelségbe kerülnek ezekkel az intelligens állatokkal, egészen megnyugodnak, meggyógyulnak, átszellemülnek, egyszóval újjászületnek. Ezt a szolgálatot azért érzem kötelességemnek vinni, mert sose tudhatom, kinek nyújt majd segítséget. Hasonló kihívást jelentett a Magyar Rögbi Szövetség irányításának átvétele is, melyre a barátaim kértek fel. Ahol az emberre számítanak, bíznak benne, az egy felelősség, s ott nem lehet hátat fordítani. Itt ugyancsak egy magába zárkózott, számtalan frusztrációval, nehézséggel küzdő sportágból egy mosolygós, derűs és sikeres közösséget formáltunk. Számon tartanak bennünket a világranglistán, épült egy stadionunk, s Európában is jelentős bázissá váltunk, melyet persze nem pusztán a magam erejéből értem el, hanem sokak összefogásának és hathatós munkájának köszönhetően.

Volt-e olyan sportoló, aki meghatározó volt az életében?

Talán Grosics Gyula bácsit, az Aranycsapat kapusát említeném. A 2000-es évek közepén egy több hetes rendezvénysorozat kapcsán volt alkalmunk sokat beszélgetni, melyből aztán az „A Grosics” című könyv is megszületett. Ebben a kötetben egy olyan életutat sikerült feldolgozni és feltárni, melynek számos, értékes eleme – e könyv híján – talán soha nem került volna a felszínre. Tisztelem egyrészt sportolói karrierje miatt, hiszen forradalmi újítónak számított a labdarúgásban, másrészt emberi hozzáállása és értékei miatt, hiszen a kommunizmus idején megélt, méltatlan meghurcolások ellenére is nagy betűs ember tudott maradni és mindannyiunk számára példaértékűt és maradandót alkotott.

Vezeti a Magyar Rögbi Szövetséget, tagja a Magyar Olimpiai Bizottságnak és több sportegyesületnek. Milyen missziót vállal ezekkel a pozíciókkal?

Nagyon szomorú tény, hogy az egyik legelhízottabb nemzet vagyunk Európában. E téren drasztikus változásra volna szükség. Én a sport fontosságát hirdetem minden számomra rendelkezésre álló eszközzel és platformon. Persze nem feltétlenül az élsport, hanem a napi aktivitás felé kell terelni az embereket. A változás fejben dől el, ha akarjuk és eldöntjük, képesek vagyunk megállni és új irányok felé venni az utat. A misszióm tehát az, hogy segítsem az embereket abban, hogy merjenek, akarjanak sportolni, mozogni és a test-lélek-szellem teremtett egységét tudatosan szolgálni.

Közvetlen környezetében élharcosa lett e célkitűzésnek és komoly feladatokat vállalt fel ennek elérése érdekében.

Piliscsabán, ahol élek, gyökeres változásokat szeretnék elérni. Egy olyan programban gondolkodom, melynek célja, hogy elérjük: a faluban mindenki napi szinten mozogjon. Ennek nem feltétlenül kell sportnak lenni, elég, ha az emberek újra hajlandóak lennének gyalog vagy kerékpárral közlekedni, gondoznák a kertjeiket, lemosnák az autóikat, az idősebbek rendszeresen sétálnának. A számos terv közül az egyik az, hogy átépítjük és fejlesztjük a sportcsarnokunkat, melynek köszönhetően új lendületet kaphat a település és környékének sportélete. A bővülő épület nem csak új sportágaknak enged teret, de új funkciókkal is gazdagodik. Úgy gondolom, ha van egy felkészült és elhivatott egyesületünk és több olyan személy, aki ebben szívesen tevékenykedik és példát mutat, akkor Piliscsabáról hamarosan beszélni fog az ország…

Az említett tanításokon túl, mit adott vagy ad még Önnek a sport?

Eddigi életem során számtalan értékkel lettem gazdagabb azoknak a helyzeteknek köszönhetően, amikor közvetlenül vagy közvetetten a sportban tevékenykedtem. A csapatsport megtanított a szociális együttélésre, a társadalomba való beilleszkedésre és a fair play-re, az egyéni sport erőt, kitartást, küzdeni tudást és önbizalmat adott. Szinte nincs olyan élethez szükséges készség, melyet nem tudnánk a sport által magunkba szívni. Ma már jórészt inkább csak futok, átlagosan napi 8 km-t, mert rájöttem, hogy az én karakteremhez és életvitelemhez ez illik a legjobban. A csapatjátékra azoknak van szüksége, akik kevésbé aktívak, s a csapat húzóerő tud lenni számukra. Én aktív és zajos életet élek, ezért nekem inkább csendre van szükségem. A futás ezt és a fizikai terhelést egyaránt megadja nekem.