Remélem, levelem jó egészségben találja Önt, isiásza sem kínozza, mert igazán szívszorító volt, ahogy a járvány idején a rómaiak által korábban felállított járványkereszthez bicegett. Gyalog ment, a vírustól való félelemben elnéptelenedett római utcán, egyedül. Nekem, családomnak, igyekvő, reménykedő magyar hívőknek és majd a világból idesereglőknek nagyon nagy szükségünk van az Ön látogatására, mert mi itt, Európában lélekben bicegünk, de nagyon. Várjuk az Eucharisztikus Kongresszus szentmiséjét, ahol a világ zaját felülíró óriási csendben majd magasra emeli az örök vacsora Krisztusát.

            Negyed év van addig hátra, s már most civakodás támadt mifelénk, hogy miért nem marad tovább nálunk, miért, kivel nem találkozik és viszont máshol, kivel, mennyit. Kérem, ha egyeltalán eljutnak Önhöz a perpatvar hangjai, bocsásson meg az elégedetlenkedő jajveszékelőknek. Ők még nem értik az emmauszi tanítványok hitre és reményre éhes sóhaját, hogy „maradj velünk, mert már esteledik”. Maradjon velünk a kenyértörésben, aztán remélem egyszer eljön hozzánk hosszabb időre is.  Mi pedig, feltűrt ingujjas katolikusok, akik a világ rettenetes viharában próbáljuk családjaink, közösségeink, netán országunk hajóját a jó irányban tartani, nagyon szeretnénk meghallgatni az Ön tanítását, netán egy jót beszélgetni csak úgy, ahogy szoktunk öregjeinkkel a kiskonyhában a kockás abroszos asztalnál. Igen szívesen karikáznék özvegyen maradt édesapám kiváló kolbászából, tennék mellé jó, feleségem sütötte régi fajta kovászos magyar kenyeret, anyai nagynéném kertjéből hoznék hozzá mosolygós paradicsomot, majd felszolgálnám az Önnel egy korú apai nagynéném által készített szegények desszertjét, az aludttejes, szilvalekváros prószát. Aztán csak beszélgetnénk, beszélgetnénk, beszélgetnénk…

            Én nagyon sokat beszélgetek Önnel úgy különben is, hiszen olvasva írásait, úgy érzem magam, mint most a nyáreleji hajnalon, amikor messze mindentől kinyitom az étkezőnk ablakát. Érzem a napkeltében a kert illatát, hallom a madarak énekét, nézem a nap lombkoronákon áthatoló fénydárdáit. Köszönöm a tanítását Ferenc atya, nagyon köszönöm. Sajnos kevesen vagyunk, akik megvesszük a könyveit, olvassuk, mert ilyen lett a világunk. Egy igen kiváló magyar költő, a katolikus Pilinszky János azt találta lejegyezni egyik írásában, hogy „a beszélgetés hallgatással kezdődik, meghallgatással.” Az Ön beszédei, megnyilatkozásai, könyvei azért különös olvasmányok nekem, mert azt vélem felfedezni bennük, hogy költőnkhöz hasonlóan Ön is meghallgató ember. Különös hatással volt rám „Álmodjunk együtt” című könyvében a kartonerók, Argentína legszegényebbjei között töltött emlékeinek felidézése, amikor bíborosként civilbe öltözve a velük együtt, papírgyűjtéssel végig gürizett éjszakán a meghallgatás művészetét gyakorolta. Bocsásson meg kérem a politikacsinálóknak szerte a nagyvilágban, mert valahogy úgy vannak, mint feleségem nemrég, százegy évesen elhunyt nagyapja, aki a második világháborúban tüzértiszt volt. A Don-kanyarban rettenetes csattogás, csörömpölés közepette nagyothalló lett. Mindig közel kellett hozzá hajolni és neki is közel kellett hajolnia hozzánk, hogy értsük egymást. Ma Európában és a világban politikai világháború van. Egymásnak feszülnek az erők jobbról és balról, igen nagy a zaj, és a baj is, ugyanis a politikusok a saját hangjukat is alig hallják. Világunkban elveszni látszanak az igazi, a meghallgatással kezdődő beszélgetések, melyek az őszinte párbeszéd alapjai. Ezért volna igazán örvendetes, ha egy kicsivel több időt maradna majd nálunk, mert azt hiszem sokan, sokat tanulnának abból, ha Ön szeretettel közelebb hajolna hozzájuk, s ők is közelebb húznák a széküket Önhöz, hogy a meghallgathassák. Pápaságának hat évében ebben a zajban sok mindent félreértett a politika világa, félremagyarázott a média világa és így a kommunikációs sor végén álló teljesen kiszolgáltatott „információs végfelhasználó”, az infotech háló cartonerói, az elveszett, kiszolgáltatott emberek kerültek és kerülnek összezavart lélekállapotba. Ez nem ismeretlen Ön előtt. Segítsen eligazodni nekünk!

            Köszönöm, hogy kitart és meghallgatásra, megszívlelésre szánt beszédeiben, írásaiban tovább viszi kiváló elődeinek Szent II. János Pálnak és XVI. Benedeknek letisztult, a XXI. századra is kalibrált tanítását. Köszönöm, hogy minden külső nyomás, erőlködés és ármány ellenére következetes hit és erkölcs dolgában. Köszönöm, hogy ebben is erős. Már csak ezért sem szeretik Önt, mert nem teljesíti a nem tudjuk kiknek a nem tudjuk miféle elvárását, nevezetesen, hogy egyházunk és tanításunk évezredes gyöngyeit szórja a világiasság és a fogyasztói társadalom telhetetlen disznói elé. Mi pedig pont azért szeretjük Önt, mert a tanításban, ahogy mi, magyarok mondjuk – emlékezve forradalmi elődeink nagyszerű kitartására – „nem enged a negyvennyolcból”. Hajlamosak vagyunk a média átpolitizáltságától nagyot hallva azt hinni, hogy Európára és így Magyarországra nézve is a migráció jelenti a legnagyobb veszélyt és sokan ebbéli kijelentései miatt negligálják Önt a közpolitika porondján. Azt írja Fratelli tutti című enciklikájában a migrációs problémával kapcsolatos alapfeladatot: „ a származási országban teremtjük meg a méltó élet és növekedés lehetőségét, hogy az emberek ott találhassák meg átfogó fejlődésük feltételeit.” Majd miután azt látva, hogy a világ és nyugat-európai komótos és módos nagyhatalmai, a kontinens egykori gyarmattartói érzéketlen és önző módon nem tettek semmit, ezért a kialakult migrációs helyzetre Ön a befogadás, védelmezés, előmozdítás és integráció négy pontját jelöli meg „olyan országok felépítése érdekében, amelyek, kulturális és vallási identitásukat megőrizve nyitottak a különbözőségekre, és ezeket az emberi testvériség jegyében értékelik.” Bocsásson meg, Szentatyám, hogy erre azt mondom a magyar szlenggel: itt bukik meg a mutatvány! Ezt az átgondolt mondatot a papír elbírja, de nem bírja el Európa, nem bírja el Magyarország sem, mert az elmúlt hatvan, hetven év üres lelkű kommunizmusa és elembertelenítő liberalizmusa után szinte a végtelenségig szabadelvű kontinensünknek már nincsenek morális alapjai. Lelki vázizomsorvadásban szenvedünk. Ha bármit magunkra veszünk, mint az izomsorvadásos beteg, összecsuklunk. Az Ön igen kiváló elődje, Benedek pápa, akivel volt módom kétszer is személyesen találkozni, még megválasztása előtt az ezredforduló talán egyik legnagyobb filozófusával, Jürgen Habermasszal egy nagyon tartalmas vitát folytatott „A szabadelvű állam morális alapjai címmel.” Vékony füzet, kis helyet foglal, aminek minden felelős politikus íróasztal fiókjában lenne a helye. Miért is? Mert az Ön segíteni igyekvő írása előtt immár csaknem két évtizede született és azóta szinte senki „le sem bagózta”. Annak ellenére, hogy korunk legfényesebb elméinek filozofikus, ugyanakkor nagyon mély lelki tartalmat hordozó írása, igazi iránytű. Habermas írja: „Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az egész társadalom féktelen modernizálása elvékonyítja azt a demokratikus köteléket, és felemészti a szolidaritás ama formáit, amelyekre a demokratikus állam rá van utalva.” Rossz hírem van, ez a kötél sok helyen elszakadt. Emberi sorsok milliói, milliárdjai tőkesúly nélküli életükkel hánykolódnak – az őket is hullámsírba temető – fogyasztói világ diktatúrájának tengerén. Valóban, mi magyarok bezártuk magunkra az ajtót, kerítést építettünk, de nem azért mert nem lennénk befogadók. Ferenc atya, mi, sajnos jelen állapotunkban nem vagyunk elég erősek. Előbb magunkat kell „gatyába rázni”, ahogy felénk mondják. Vezetőink tisztán látták, hogy lassan kialakuló, általános európai gazdasági jólétünk mellett lelki immunrendszerünk teljesen gyenge egy migrációs nyomás befogadására. A szeretet alapsejtjeinek, a családoknak – nagyoknak, kicsiknek, megroppantaknak, egyszülősöknek egyaránt – a világszinten is példaértékű támogatása, az egyházi közösségek segítése talán hoz olyan eredményeket, hogy lassan elég erősek leszünk, hogy magunk, belső késztetésből észrevegyük az út szélén hagyottakat és terhüket őszinte jószándékkel a hátunkra vegyük. A Fratelli tutti írása pompás dolgokat tartalmaz, igazi iránytű, megértése azonban magas lelki érettséget, mély hitet feltételez. Sajnos az arctalan tömegemberré silányított európai populáció már a címet sem érti. Mi magyarok most a saját sorainkat rendezgetjük határainkon belül, s erőnkhöz mérten kivesszük részünket a világ üldözött keresztényeinek szolgálatából is, ott orvosolva a problémát, ahol van, ott építve templomot és iskolát, ahol ledőlt, befogadva azokat a másutt nyomorgó üldözött keresztényeket és magyarokat, akik hazát találnak. Szentatyám, kérem fogadja el, hogy egy nemzeti közösség igyekezetének ezek is lehetnek felelős döntéssel meghozott válaszai a XXI. század kihívásaira, mert a sajnos alapvetően gyenge keresztény és az istenhívő muszlim világ európai együttélésének feltételei nem adottak. Nézze meg! Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium, Spanyolország hamarosan összeroskad, mert lelkileg teljesen felkészületlenek voltak a migránsok befogadására. Önös gazdasági érdekből – ahogy számtalan helyen Ön is írja – befogadtak papír nélkül boldog-boldogtalant. Nyitott határok voltak, nyitott szívek nem. Ott, ahol már egymással sem szolidárisak az emberek, hogy várhatta el józan ésszel bárki, hogy idegen színű, illatú, vallású, szokású emberek millióit befogadja? A befogadás szót sem értik, nekik a megtűri szó szinonimája.  Ma már látják a bajt, amit nem fognak tudni nagy sérelmek és még nagyobb fájdalmak nélkül megoldani. Európa elképesztő humánus-morális tömegkatasztrófa előtt áll, felkészületlenül és legyengülten olyan terhet vett magára, ami alatt össze fog roskadni. Ezért nagyon fontos nekünk, hogy a szeptember 12-i misén Önnel együtt esdjük ki azt az isteni infúziót, amivel legalább életben tarthatjuk a hitet kontinensünkön és a világban.

            Aki figyel Önre, az megérti, hogy a hit kihunyása, az isteni teremtettségünk önazonosságából eredeztethető helyes emberi önszeretetünk kínzó hiánya, és a szolidaritás – vagy ahogy még szebben fogalmazza meg műveiben, a testvériség – egyre csökkenő értéke az igazi veszély. Isten, magam és felebarátom szeretetének hármas főparancsa ez. Ha mi, magyarok őszinték vagyunk és reggel a tükröt nem csak sminkeléshez és borotválkozáshoz használjuk, töredelmesen be kell vallanunk Önnek, ha most – minden nagyszerű, a családokat és keresztény közösségeinket, a világ üldözöttjeit a maguk otthonában is segítő, valóban világszinten is kiemelkedő és nagyszerű kormányzati intézkedések ellenére – megmérettetnénk, még könnyűnek találtatnánk. A rettenetes második világháború utáni években ebben az országban még több mint hétmillió katolikus volt. Akkoriban katonáink tízezrei haltak meg, férfiak sínylődtek szovjet munkatáborokban, nyakunkra ültek Sztálin pribékjei. Ekkor közel kétszázezer gyermeknek adtak életet a magyar édesanyák évente. Szent István országában a kommunizmus rémének árnyékában Mindszenty József által meghirdetett Boldogasszony évében 1948-ban, a rengeteg esemény közül az egyik legkisebb regionális búcsús szentmisén százötvenezren voltak Máriagyűdön. Idén, remélem országunkból és a nagyvilágból összesereglődve leszünk-ennyien a Hősök terén is… Ha meglett volna tavaly tíz évente szokásos népszámlálás, akkor bizony a magát katolikusnak mondók három millió körül lennénk, vasárnapi szentmisére talán ha ennek 10%-a jár. Magyarországon évente alig születik több kilencvenezer gyermeknél, termékenységi rátánk pedig minden jószándék, anyagi támogatás, stratégiák, igyekezetünk ellenére is még mindig csak 1,51. Mi magunk, magyarok és európaiak féktelen bírvágyunkkal lettünk a magunk ellenségei. Az anyagi javak, a gyarapodás mindenek felettiségének számtalan katedrálisát állítottuk, a hit kis templomaiból pedig odacsődülnek a tömegek. Keresik a boldogságot, aztán csalódottan megtalálják a kiüresedést. Ők lesznek a fogyasztói társadalom két lábon járó, ténfergő „meszelt sír”-jai. Jó politikával le akarjuk küzdeni a szegénységet, s közben ránk tört a lelki nyomorúság. Mi magyarok, európaiak nem szülünk gyermekeket, mi nem adjuk át a hitet, valószínűleg mi nem élünk elég magasra csavart krisztusi lánggal, mi nem vagyunk elég jól Szent Ferenchez hasonlóan Isten komédiásai? Savanyúak, szomorúak, kivagyiak, bezárkózók, követhetetlenek lettünk? Keresztény Európánk már csak nyomokban hordoz kereszténységet. Feltehetjük a kérdést: nem vagyunk önazonosak, elfelejtettük helyesen szeretni magunkat és felebarátunkat, nem értjük a testvériség szót? Szeresd, felebarátodat, mint önmagadat, szeresd ellenségeidet – tanít bennünket és mi elfordítjuk a fülünket, mert ellenség nélkül sem üzletben, sem politikában nincs siker. Mindig és állandóan valakit le kell győznünk, csak épp a magunk hitetlenségét nem tudjuk legyőzni, nem tudunk testvérként nézni egymásra. Fratelli tutti, mindannyian testvérek. Ne csodálkozzon Szentatya, hogy nem értik, nem értjük. Ami ezeknél rosszabb, felülve médiahisztériákra, nem is akarják Önt érteni. Egyre több helyen hiányzik a kód, a krisztusi tanítás kódja, az evangéliumok kódja. À la carte keresztények lettünk, ami jó, azt használjuk, ami nem, azt meg sem említjük, mert még kellemetlen lehet. Mi magyarok és európaiak, sokszor egy külső szemlélőnek gőgösnek, büszkének, nagy hangúnak tűnhetünk. Be kell vallani magunknak, ebben a féktelen zűrzavarban a tüzérekhez hasonlóan nagyothallók lettünk, elkiabálunk egymás mellett. Nem vesszük észre, hogy szép lassan kiürülnek a templomaink, aztán az iskoláink, végül az otthonaink. Mi magunk tesszük ezt a kontinenst egy nagy öregotthonná. Aztán hitevesztetten csodálkozunk, hogy otthonainkba, iskoláinkba és bezárt templomainkba új lakók jönnek. Az hagyján, hogy nem olvassuk, hallgatjuk az Ön szavát, hogy nem imádkozunk Önnel, de európai iskoláinkból is kikerülnek a keresztek, családi asztalainkról szelektív konténerekbe, jobb esetben könyvtárakba kerülnek a Bibliák, immár lassan nemzedékek nőnek úgy fel, hogy Jézust csak mémekben vagy karikatúrákon látják. A pénz, a jólét, a hedonizmus lettek a főparancsok, ebből kifolyólag lelkileg, szellemileg és testileg is elhájasodtunk. A legjobbkor jön hozzánk, mert betegek vagyunk, s orvos a betegnek kell. Kérem maradjon köztünk majd egy kicsit hosszabb időre, gyógyítson bennünket, ahogy Csíksomlyón is tette.

            Akkor, ott, a magyarok szent hegyének szoknyáján, a szakadó esőben bőrig ázva, sok ezer társammal a biztonsági őrök körültekintő munkájának köszönhetően több órán át araszoltunk felfelé a sárban. Isten népe vonult. Isten magyar és román népe. Együtt. II. János Pál, a kommunizmus vége utáni első beszédében Esztergomban azt mondta nekünk, hogy Isten népe egy.  Bocsássunk meg kínzóinknak, gyötrőinknek, lelki, szellemi hóhérainknak, gyilkosainknak, mert Krisztus értük is meghalt. Hú, de kemény. Az is kemény, hogy Ön is ugyanezt mondta, csak magyar-román relációra. Isten népe egy. Az Eucharisztia egy. A felajánláskor, az Úrmutatáskor kisütött a csíksomlyói nyeregben a nap, a mellettem álló – a magyar miséből egy szót sem értő, de ragyogó tekintetű románokkal fogtunk kezet a kiengesztelődéskor. Sosem gondoltam volna. A Lélek ott fúj, ahol akar. Ön nagyon fáradt volt akkor, mert helikopter helyett kocsival jött. A viharok ellenére vállalta az utat – majd hazafele csodálattal beszélt Erdély tájairól –  és a világtörténelem első pápájaként egy szál arany rózsát tett le a magyarok Madonnájának lábai elé. Sokan felháborodtak, hogy miért nem tett politikai nyilatkozatot ősi, honos népünk romániai jogai mellett. Most ugyan ezek a fősodratú megmondósok teszik fel a kérdést, hogy Őszentsége miért politizál? Ilyenek vagyunk mi, Isten népének magyarjai. Nézze el nekünk, szeressen így bennünket… Jöjjön el egy kicsit hosszabban hozzánk, legyen itt abban az országban pár napot, amely államiságát a pápától kapta 1021 éve, menjen el a visegrádi négyek többi országába is, mert úgy gazdaságfilozófiai, mint társadalomelméleti szinten leginkább mi válunk Európa új keresztény alapjaivá, még ilyen gyengeségünkben is. Méltányolja kérem igyekezetünket. Olyan jó volna, ha minél többen megértenék, amit lassan harminc éve ismételnek tiszteletre méltó elődeivel nekünk: egy az európai origó, a Krisztus, az evangéliumi tanítás. Ez a habarcs, a kötőelem, a biztonság.

            Ferenc atyám! Ne köntörfalazzunk! Európa régi jó alapokra rakott épülete roskadozik. Pereg ki a habarcs, lötyögnek a téglák, befúj a likakon a szél, nyikorognak az ajtók, az ég felé futó tűzlétráink fokai kiestek. Európa lelkileg szinte halott. Ezért nem tudja fogadni és ezért nem tud mit kezdeni a migránsokkal, mint emberekkel. A hitetlen európai a hívő muzulmánnal, aki bárhol is van, még mindig letérdel kelet felé, szőnyeg híján akár egy kartonlapra, ha üt az Istenimádat belső órája. Európa egyes vezetőinek naivitása és önző gazdasági érdeke volt a sok szerencsétlen elüldözött, rászoruló mellett a kontinens gazdagságát elirigylő, ügyeskedők millióit is idecsődíteni, sokukat hullámsírba küldeni, magukkal vonszoltatni asszonyaikat és gyermekeiket. Egyik barátom – kiváló mérnökember – nemrég menekült haza családjával Párizsból, öcsém, aki tizenöt éve él egy német katolikus püspöki és egyetemi központ csodaszép kisvárosában, szintén hazamenekül. Ők is menekültek, a hanyatló, rohadó nyugat menekültjei, mert nem bírják elviselni, hogy kiskorú gyermekeiket egy gendervilág lelkileg prostituálja, antiszociálissá tegye. Ki vannak téve a migráns fiatalok keresztény kiskorúakat is megcélzó kábítószer „programjának”, ellepik utcáikat munkátlanul, céltalanul lődörgő, immár félelmet keltő bandák.  Mondjuk ki! Az önző, gazdag és már-már hitetlen, lelki állóképességét szinte teljesen elvesztő gazdag, nagy nyugati országok migránspolitikája megbukott. Azért bukott meg, mert az európai vezetők között nem fog találni igazán megtért, mélyen hívő, imádságos, elkötelezett keresztény, evangéliumi életet élő Adenaureket, De Gasparikat, De Gaulle-lokat, Schumanokat. Alig-alig van hiteles keresztény európai vezető politikus. Mert a kereszténységet kivetette magából a politika. Mert hagytuk magunkat.

            Európa és Magyarország is missziós terület lett. Európának újra lángba kell borulnia, szeretetlángba, a Léleknek fájdalmasan fel kell perzselnie milliók lelkét, hogy a tarlóégetés után új Élet fakadjon. Erre még Ön sem képes, csak az Eucharisztiában magasra emelt, a kereszten megdicsőült és feltámadt Isten fia, a Jézus Krisztus. Ezért örülök annak, hogy most hozzánk „csak” az Eucharisztikus Kongresszus miséjére jön. Értse meg az Ön üzenetét mindenki, értse meg a világ: az Eucharisztia a „forrás és a csúcspont”, nem a plasztikprotokoll, a fotómasinák lencséi előtt való kézfogások és kikényszerített mosolyok. Ott leszünk a misén feleségemmel, öt gyermekemmel, a családommal és még nagyon-nagyon sokan, és letérdelünk és nem fogjuk szégyellni gyengeségünket, a könnyeinket sem, hátha kisarjad a valamiféle új vetés.

            Szentatya! Kérem engedje meg, hogy hosszú levelem vége felé örömteli dolgokról is beszámoljak. Két éve feleségemmel végigjártuk az El Caminót, s hazaérve az a belső késztetés fogalmazódott meg bennünk, hogy hazánkért a Budai várban levő csodálatos Mária anya szobornál szervezzünk imádságot az Eucharisztikus Kongresszusig. Kilenc hónapra terveztük, ma is tart. Az EWTN televízió és a Mária Rádió élő közvetítésének köszönhetően immár több mit százezren kapcsolódnak be rózsafüzér-imádságunkba. Alkalmainkon tanúságot tett püspök és görög katolikus metropolita, a bangladesi ikreket fejüknél szétválasztó agysebész, abortusz után megtért és tavaly ötödik gyermekét szülő édesanya, piarista iskolaigazgató, a kommunizmus börtöneiben fehér vértanúságot szerző papjainkról filmet készítő színész, fogyatékos gyermeküket Isten ajándékaként nevelő nagycsaládosok, imádkoztunk itt egy lengyel családdal lengyelül, plébánosunkkal az olaszországi szorongattatás idején talján testvéreinkkel olaszul. Ha rászánja magát egy kicsivel hosszabb látogatásra, szívesen látjuk Piliscsabán, ahol kinőttük a templomunkat, ahol nem nagyon lehet vagánykodni, hogy öt gyermekünk van, mert a sok nagycsaládos között vannak hat, hét, nyolc gyermekesek is. Szívesen megmutatnám azt az iskolát, ahova a sehova nem nagyon vágyott gyermekek járnak, közülük sokan sérültek, bántalmazottak, hátrányos helyzetűek, kiülhetnénk a Pilis lábaihoz öreg diófánk alá és nézhetnénk együtt ezeket a gyerekeket kis lovardánkban, ahogy megölelik a lovacskákat, ahogy felülnek rájuk és átszellemülnek. Aztán megnézhetnénk azt az árválkodó kollégiumot, amit Mária nővér az abortusz helyett a szülést választó édesanyák és fiatal házasok fecskeházának szán, elmehetnénk és vihetnénk egy pár zsák focilabdát Éva nővérhez, aki legszegényebb vidékeinken, borsodi aprófalvakban cigánygyerekekkel foglalkozik. Hazafelé pedig beugorhatnánk Kőlápapusztára Istvánhoz és Andreához turistaházukba egy jó szarvaspörköltre és sztrapacskára, hogy megnézzük, hova is szeretné ez az – annak idején huszonhét éves korában alkoholistaként meghalt cigányasszony öt gyermekét örökbefogadó – ember hálaadásból felépíteni a „Gyümölcsoltó Boldogasszony, az emberi élet szentségének és méltóságának kis kápolnáját”. A Magyar Rögbi Szövetség elnökeként aztán elmehetnénk egy olyan klubba is, ahol a divatos, menő sportokhoz el nem jutó, vagy onnan eltanácsolt, kicsit kövér, kicsit esetlen, kicsit suta gyermekekből gyúrnak csapatembereket, komolyan véve a rögbi ötös szabályából talán a legfontosabbat, a szolidaritást.

            Őszentsége, Krisztusban szeretett Ferenc testvérem! Feleségemmel úgy döntöttünk, hogy idei szabadságunk idején – nagyra nőtt gyermekeinket már nyugodtan itthon hagyva – gyalog Szent Ferenc atyánk sírjától, Assisiből Rómába zarándokolunk, felajánlva ezt Magyarországért, és az Ön szolgálatáért, a párbeszédért, hogy akiknek feladata Európa felrázása, közel tudjanak hajolni egymáshoz, hallják és megértsék egymást. Szokásos első pénteki imádságunkat szeretnénk a római magyarokkal a Szent Péter Bazilika magyar kápolnájában végezni augusztus hatodikán. Viszem magammal a kis kápolna és a fecskeház tervét, Károly barátunk készülő filmjének egy részletét és egy, sok-sok gyermek által aláírt magyar nemzeti válogatott által használt rögbi labdát. Talán emlékszik arra a tavalyi nagyszerű argentin sikerre Ausztráliában, amikor az Ön országának csapata a legyőzhetetlennek hitt fekete sereget, az All Blacks-et fektette két vállra. A sportág Dávidja a Góliátot. Hát álmodjunk együtt! Miért ne sikerülne nekünk is Szent Pállal együtt, hónunk alá szorítva az evangélium rögbi labdáját „futni a kitűzött cél felé”. Ahogy Ön írja: „Engedd magad húzni, felrázni, próbatétel elé állítani!”  Számíthat rám, számíthat ránk magyarokra. Kapaszkodjunk össze, mint a rögbisek, irány a cél! Ha augusztus hatodikán nem is találkozunk, amit viszek, kis küldeményt szívesen ott hagyom a Szent Márta Házban.

            Talán levelem el sem jut Önhöz, mégis megírtam, mert úgy éreztem, hogy meg kell írnom. Mindezt befejeztem védőszentem, Páduai Szent Antal napján. Pax et bonum! Szeretettel üdvözli Önt, testvére: Antal